Igehely: Jak 3:1–12 Kulcsige: Jak 3:8–9 „A nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. 9Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket.”
Áldás vagy átok származik életünk nyomán? Vannak emberek, akiknek pozitív kisugárzásuk van. Nem tudjuk megmagyarázni, de szeretünk a jelenlétükben lenni. Ilyennek ismernek minket is?
Isten azt mondja, hogy kincset rejtett el a mi cserépedényünkben (2Kor 4:7), majd azt is, hogy Krisztus jó illata vagyunk a világ számára (2Kor 2:15). Hogy is történik ez? A bőrünkön észlelik az illatot a körülöttünk élő emberek? Egyértelműen nem erről van szó. Az életvitelünk, cselekedeteink – és mivel egymáshoz beszéd által kapcsolódunk –, így leginkább a beszédünk hordozza ennek az illóolajait. Ebben kell nekünk jó hatással lenni egymásra.
A beszédünkkel tudjuk a legtöbb bántást okozni, ha nem Krisztus tölti be a gondolatainkat. Ezért említi Jakab a tüzet, mégpedig annak pusztító ereje és megállíthatatlan, kárt okozó hatása miatt. Nagyon nehéz egy erdőtüzet eloltani. Épp így, ha elindul egy pletyka, már nem lehet visszaparancsolni. Ha hazugság hagyta el ajkunkat, az elveszített becsületet hosszú idő után is csak nehezen lehet visszanyerni. Egy kicsi harag, parányi irigység jelenjen meg szívünkben, és a nyelvünk azonnal készenlétben áll.
Pál apostol azt mondja, hogy beszédünk legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett (Kol 4:6). Ehhez az kell, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon (Kol 3:16), de még ez sem elég. Azt a kis tagot, a nyelvünket meg kell szelídíteni, mert nagy kárt tud okozni, az egész testet be tudja szennyezni. Egy ember sem tudja megfékezni, megszelídíteni a saját erejéből. Természetünkből kifolyólag ezt nem is akarjuk, de Isten Lelke ebben is segítségünkre tud lenni. Ha betelünk zsoltárokkal, lelki énekekkel, hálával és az igével, akkor a Lélek képessé tesz arra, hogy irányítsuk ezt a kicsi, ugyanakkor nagyon fontos tagot.
Ne arra vágyjunk tehát, hogy ránk figyeljenek, hogy mi legyünk a tanítók, hanem adjuk át a gyeplőt az Úr kezébe, és majd Ő jó irányba vezeti életünket. A beszédünket is használni fogja mások javára, a közösség építésére, végső soron pedig, az Ő dicsőségére.