Nem véletlenül hangsúlyozza Pál a testvériség ezen értékeit, hiszen olyan tévtanítások szüremkedtek be ebben az időszakban a környékbeli gyülekezetekbe, amelyek szöges ellentétben állnak a megélt krisztusi szeretetközösséggel. Tudniillik terjedt a gnózisnak nevezett szellemi irányzat, ami később az ősegyház első igazán nagy tévtanításává nőtte ki magát, és sok gyülekezet szakadásához, testvéri kapcsolatok széthullásához vezetett.

A gnózis (magyarul: felismerés) központi fogalma az ismeret, olyan titokzatos kijelentés, amely tagadja a testben teremtett élet fontosságát, és csak a szellemi világ vélt valóságának tulajdonít jelentőséget. Ezzel szemben az apostol azért imádkozik, hogy a testvérek kapják meg „a bölcsesség és kinyilatkoztatás Lelkét”, hogy egy egészen más ismeretre, Jézus Krisztus valóságos megismerésére jussanak el. A mi Urunk valódi hatalmának látható bizonyítéka ugyanis az, hogy nem csupán a szellemi világban érzékelhető, hanem a mindennapi, anyagi életünkre is hatással van. A Megváltó Jézus nem egy megfoghatatlan erő, hanem valóságos emberként szenvedett, meghalt, majd megdicsőült testben föltámadt. Ez nem csorbítja, hanem növeli Krisztus hatalmát, mert nem egy, hanem két világ fölött is uralkodik. Sőt, ahogy a hívő ember a mindennapokban megéli az Úr jelenlétét, megerősödik abban a reménységben, hogy van üdvösség, van örök élet.

Manapság is sokan megfeledkeznek arról a kijelentésről, hogy a mennyországban nem csak a lelkünk lesz ott, hanem új testet is kapunk, a megdicsőült Jézuséhoz hasonlót. Az igazi közösség és reménység pedig az, hogy az egyház a Krisztus „teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (23. v.).