Pál apostol az 1Kor 9 végén a küzdelem, fegyelem és győzelem említését azzal folytatja a 10. részben, hogy jóllehet a lelki versenyfutásban mindenkinek megvan az esélye, hogy győztesen célba érjen, mégsem fog mindenki célba érni. Nem azért, mert Istennek nem lenne elég hatalma vagy szeretete megtartani és célba vinni azokat, akik hívásának engedelmeskedtek és elindultak a cél felé, hanem azért mert útközben kitartásra, hűségre, megmaradásra van szükség. Nemcsak az elindulásban van felelősségünk, hanem az állhatatosságban is. Csak akkor lettünk részesei a Krisztusnak „ha az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk” (Zsid 3:14). A hit dolgában ugyanis hajótörést lehet szenvedni (1Tim 1:19).

Akik a felhő alatt voltak, a tengeren mentek által, megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben, egy lelki eledelt ettek, egy lelki italt ittak, azok többségét nem kedvelte az Isten, mert elhulltak a pusztában. Mi volt az oka a lemorzsolódásnak? „Fölcserélték dicsőséges Istenüket”, „megfeledkeztek szabadító Istenükről”, „nem hittek ígéretének”, „zúgolódtak sátraikban”, „ingerelték tetteikkel az Urat”. „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk” (1Kor 10:11).