Volt egy időszak az életünkben, amikor az új élet és az üdvösség olyan elérhetetlennek tűnt, hogy azt gondoltuk, a mennybe kell hágni utána, vagy az alvilágba kell alászállni érte. Ez azért volt, mert Teremtőnket és a világ Urát olyan sokáig megvetettük, neki annyiszor ellene szegültünk, hogy el sem hittük, létezik olyan bőkezű Úr, aki mindezt elengedné, megbocsátaná, és rajtunk segítene.
Aztán sokan új szívet kaptunk, és azzal elhittük, hogy a segítség mégis közel van, a szívünkben és a szánkban. Mert valaki lejött, lement, aztán felment azért, hogy amikor segítségül hívjuk az Urat, ne szégyenüljünk meg, hanem üdvözüljünk. Ezért nem is kell szégyenkeznünk egymás előtt: a bűn szolgaságában egyek voltunk, egyformán erőtlenek voltunk, de egy Lélekkel itattattunk meg, miután mindnyájan segítségért kiáltottunk. Végül egy Úr bőkezűsége hozott mindnyájunkat közös nevezőre. Nincs különbség zsidó és görög között, egyformák vagyunk. Mindenkinek ugyanaz az Ura, mindenki neki tartozik elszámolással.
Máséi vagyunk, nem a magunkéi. Tartozunk azzal, hogy éljünk egységben Fia helyett, aki meghalt értünk, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.