Hívő embereket hallgatva evilági felebarátaink sokszor zavarba jönnek ott, ahol egy keresztyén semmi kivetnivalót sem talál. Alapigénk első félmondatával például mindenki egyetért, az anyagelvű ember és az istenhívő egyaránt, hiszen közös tapasztalatunk, hogy halandók vagyunk. Tudjuk, hogy ha a testből elszáll az élet, akkor úrrá lesz rajta az enyészet. Az idézett igevers második felét azonban a legtöbb ember elutasítja. Számukra ugyanis a legnagyobb képtelenség az, ahogy Pál apostol a hitben elhunytak létét természetfölötti létformában folytató, „Istentől készített… nem kézzel csinált… örökkévaló mennyei házunk”-ról beszél.
Mi az alapja e meggyőződésnek, amelyben Pállal együtt viszont mi is osztozunk? Mindenek fölött az, hogy Szentlélek által újjászülve tanítványai lettünk a bűneinkért meghalt, feltámadt és mennybement Jézus Krisztusnak. Azóta „hitben járunk, nem látásban”, másfelől az, hogy magunkban hordjuk a Lélek zálogát, aki elvezet minket minden igazságra.
„Uram, ó, add, ha vándorutam / Majd véget ér itt e borúban, / Elérjek Hozzád, / S Te fényes orcád / Hadd lássam én!” (HH 727:1)