Miután Jézus elmondja, hogy kik az ő rokonai, kimegy a házból, és leül a tenger partján. Beszédét nem a napi hírekkel kezdte, pedig lett volna elég ember, aki meghallgassa, mert nagy sokaság gyűlt össze körülötte. Fontosabbnak látta, hogy példázatokkal tanítsa őket. Azt akarta, hogy az evangélium megmaradjon a következő korszakoknak is. Ezt személyesen akarta hátra hagyni.
A magvetés példázatával kezdte a tanítást. Jézus kiment az emberek közé, hogy az egész sokaság hallja a beszédét. A magvetőnek is ki kellett mennie a földjére, hogy szétszórhassa a magot. Mi megszoktuk, hogy az Ige magvát az imaházainkban osztjuk meg az emberekkel. Ez sem rossz, de sokkal több eredménnyel jár, ha kimegyünk az emberek közé, megkeressük a vágyakozó szíveket, és ott beszélünk nekik Isten országáról, Jézus szeretetéről és golgotai áldozatáról.
Ha kimegyünk a falak közül, sokkal több lelket érhetünk el. Biztosan lesznek ezek között útszélhez hasonlók, akik nem tudják az Igét befogadni, és a madarak elviszik előlük.
Lesznek kevés magot befogadó, kőszívvel rendelkezők, akiknél nem tud a mag megfoganni, hamar kiégnek a tűző napon a meggyökerezett csírák. Olyanok is, akiknél kikel az Ige magva, de a körülöttük lévő tövisek megfojtják őket. Következnek azok, akiknek szíve jó talajként fogadja az Ige magvait, és jó termést hoznak, akár százszorosat. Keressük meg őket!
A magvetőknek kitartó imaéletre, sok-sok szeretetre és kitartó munkára van szükségük. Isten segít mindazoknak, akik vetik az Ige magvait.
„Szállnak évezredek, s az Isten egyre vet: Napfényes ég alatt, még hull az Igemag. Útfélre, kőre is, tövisvert földbe is, Hull, hull az Igemag.”