Az Úr Jézusban hívő elnyerte lelke üdvösségét (1Pt 1:8–9), és Krisztust követve bejut Isten mennyei országába. Bizony nem mindegy, hogy mire igyekszik az ember: „munkáljátok üdvösségeteket” (12.v.). A hűséges Krisztus-követés tehát ezt jelenti: igyekezni az üdvösségre. Isten megment az örök gyötrelem helyétől: „ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el” (Mk 9:48).
De hogyan „vigyétek véghez” (12.v. Károli) az üdvösségeteket? Az engedelmesség által követjük hűségesen Krisztust, amíg elérjük mennyei célunkat. Ide vonatkozik a „félelemmel és rettegéssel” (12.v.) páli megfogalmazás, amely kifejezi az üdvözítő Istenre utaltságunkat, de azt a kellő komolyságot is, amivel megragadtuk az Úr Igéjét, megértve, mi forog kockán. Igen, az engedelmességben mutatkozik meg az a valódi hit és reménység, ami által igyekszik a hívő az üdvösség napja felé. Az, aki valóban hisz az Istennek, mindenben igyekszik engedelmeskedni az Úrnak, gyengeségét látva, kéri a Szentlélek erejét. Vannak, akik nem hisznek az örök életben, az üdvösség elnyerésének nincs igazi jelentősége számukra. Az, hogy valaki mennyire veszi komolyan az üdvösségét, egyrészt hallható hitvallásából, másrészt látható engedelmes hozzáállásából.
Az a hívő, aki üdvösségét munkálja, törekedni fog a feddhetetlenségre. Nem élhet ugyanúgy a Krisztus követője, mint az Istentől „elfordult és elfajult nemzedék” (15.v.) tagjai. Isten gyermekei, akkor fénylünk ebben a világban, ha Igéjét megtartva, életünkben eléjük tárjuk azt: „ha az élet igéjére figyeltek” (16.v.). Törekedjünk tehát a feddhetetlenségre! Ha ugyanúgy feddésre méltók vagyunk, mint mások, akkor csak Isten gyermekeinek nevezzük magunk, de nem bizonyulunk azoknak.
Sajnos, az emberi alaptermészetünk bűnös, kételkedő, sokszor elégedetlen, ezért zúgolódó, panaszos. Az Úrban bízó, alázatos, elégedett és a jóra kész lelkület Isten szerinti (14.v.). Melyik lelkület méltó a feddésre? Bizony Isten áldása kíséri azokat, akik feddhetetlenségre törekszenek, hűséggel Krisztust követve már a mennyeit is megízlelhetik.
Mindebben jó példa előttünk Pál apostol (16b–18.v.). Igen nehéznek tűnik mindez, de „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést” (13.v.).