„Elvetette Isten az Ő népét?” – kérdezi Pál a művelt rómaiakat, de közben minket is ilyen kérdések feszítenek háborúk, gazdasági válságok, természeti katasztrófák és személyes próbák között, vagy ezeket látva. Úgy látom, két oldalról kell ezt a kérdést megközelíteni: nemzetek (társadalmi) és az egyén (személyes) oldaláról.
Nemzetek szintjén az Istentől való elidegenedés és a lázadás mindig ítéletet hoz maga után, amit a zsidó nép (sajnos) oly sokszor megtapasztalt, és minden nép is, amely fellázadt az Úr és fölkentje ellen (Zsolt 2:2). A hamis vallásosság is hasonló eredményeket szül. Magunkat keresztény országnak tartjuk, de nézzük meg a saját környezetünket, ahol vasárnaponként sok ember jár templomba, imaházba, de hányan követjük mindenben Krisztust a hétköznapokban? Eszembe jutott az a néhai szomszédom, aki minden vasárnap öltönyben, elegánsan ment a templomba, de onnan útja hazafelé a kocsmába vezetett. „Megvetem összejöveteleiteket!” – mondja Ámósz!
Ugyanez igaz egyéni életünkre is. De ha kegyelemből, hit által, igaz módon, Istent keresve, feddhetetlenül élünk a magunk nemzedékében, Nóéhoz hasonlóan mi is kegyelmet találunk az Úr előtt. Mi is érezzük egy pusztító jégeső vagy az aszály következményeit, de mindezekben vagy mindezek ellenére Isten kegyelmét, jóságát, áldásait is megtapasztaljuk. A hívők is lehetnek betegek, szegények, de igaz ránk az ige, hogy ,,kedveltjévé tett az Úr”. Megpróbálva vagyunk, lehetünk, de elhagyatva sohasem. De az én döntésem, hogy életet vagy a halált választom-e.
Testvér! Te is lehetsz maradék, ami Isten szemében nem selejt, jelentéktelen rész egy nagy halmazból, hanem olyan személy – mint Nóé – akiért fenntartja a szövetségét, és képviselője lehet ebben az elfajult nemzetségben, vagy mint az a hétezer zsidó, aki nem hajtott térdet a Baál előtt Illés napjaiban. Mert a maradék az Úr előtt minőséget jelent, akire kiáraszthatja irgalmát!
Hogyan látjuk saját népünk hozzáállását, Istennel való kapcsolatát? Gondolkozzunk el ma azon is, hogy a mi életünk vajon különb, mint a népünké?