Igehely: Mk 5:14–20 Kulcsige: Mk 5:19 „Ő azonban nem engedte meg neki, hanem így szólt hozzá: «Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.»”
A gadarai megszállottnál látványos volt a sátáni leuralás, de a szabadítás utáni változás is. A kondások szemtanúi voltak a nagy eseménynek. A környékről helyszínre érkező illetékesek is látták a térség rémének megváltozott életét (15.v.), majd meghallgatták a hozzá fűződő tanúvallomást (16.v.). Mégis furcsa, méltatlan döntést hoztak: kérni kezdték Jézust, hogy távozzék el a határukból (17.v.). Vajon miért? Mert, ha nem is olyan látványosan, de őket is megkötözte a Sátán, csak szalonképesebb módon: anyagiassággal, félelmekkel. Nem tudták túltenni magukat a veszteségen.
Szomorú, amikor a rendes, „enyhébben megkötözött” emberek – néha megélhetési félelmek miatt – elzárkóznak a Szabadítótól, és ezért nem tapasztalják meg életükben az Ő munkáját. Velünk vajon mi a helyzet? Készek lennénk elé hozni felismert kötözöttségeinket? Elboldogul velük, hisz a Légió is meghátrált előtte! Kérnénk-e szabadítását, bármi legyen is az ára? Isten országának szabad polgárai vannak, akik szíve szabad az engedelmességre.
Mennyire más volt a megszabadult ember viszonyulása, aki kérlelte, hogy mellette maradhasson (18.v.)! És többet kapott annál, amit kért: Nem kísérője, hanem hírnöke lett a Szabadítónak (19–20.v.). Jézusnak velünk is ez a terve.