Ez egy olyan ember imádsága, aki hosszú ideje szenved, teljes sötétségben érzi magát. Minden nehézsége ellenére az Urat szabadító Istennek nevezi. A szenvedés által a hívő embert több mindenre megtanítja az Úr. Élete fájának a gyökerei mind mélyebbre hatolnak.
Nagyon őszinte a zsoltáríró, nem tesz úgy, mintha minden rendben lenne. Isten erre vár, hogy legyünk őszinték, tárjuk fel előtte a helyzetünket, szívünket.
Nem érti, hogy Isten miért nem segít, és miért nem válaszol. A szenvedés nem szakítja el őt Istentől, hanem újra megszólítja Őt, akkor is, ha még nem tapasztalta meg a szabadítását. Tudja, hogy amit a jelenben lát vagy tapasztal, az nem a végső szó. Az utolsó versben látjuk, hogy nincsen lezárva ez a zsoltár, csak annyit mond: „csak a sötétség ismer engem.” A hívő ember a szenvedésben is kitart, földi élete végéig, akár a mártírhalált is vállalja.
Amikor Isten megengedi a próbát az életünkben, akkor is tartsunk ki az Úr mellett imádságban, és bízzunk benne. Hogyan értékeled az életedben a próbákat?