Pál apostol olyanokról ír a római levélben, akik elfordultak Istentől, és nem vették komolyan az odaszánt életet. Pedig a teremtett világ értelmes vizsgálata révén is eljuthattak volna arra a meggyőződésre, hogy mindez mögött a Teremtő van. Éppen ezért nincs mentségük. Megismerték Istent, és mégsem dicsőítették Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkozásukban, és értetlen szívük elsötétedett (Róm 1:21). Azokat, akik elfordultak ily módon Istentől, Isten is kiszolgáltatta saját gonosz és tisztátalan vágyaiknak, kívánságaiknak, hogy meggyalázzák egymás testét.
A kegyelemnek is van határa, és aki túllépi, az csak Isten ítéletére számíthat. Van, hogy Isten szól és hív valakit a megtérésre többször is, de eljön egyszer az utolsó hívás, amit, ha nem vesz komolyan az ember, akkor csak egyre jobban megkeményedik a szíve, és egyre mélyebbre süllyed a tisztátalanságban is.
„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12:15). Vegyük komolyan Isten figyelmeztetését!