Antiókhiában kezdett el kibontakozni Istennek az az ígérete, amelyet az Ábrahámmal kötött szövetségben tett: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ugyanis az evangéliumot itt hirdették először nem zsidó származásúaknak. Eddig még a zsidó keresztyének is úgy vélték, hogy a kegyelem csak nekik szól, és az üdvösség útja a zsidóságon keresztül vezet. Az Ábrahámmal kötött szövetség azonban Isten világra szóló üdvtervének az ígérete, ahogy azt Pál is megértette Antiókhiában, és később így ír az efézusi pogány hívőknek: Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok, „közel” kerültetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést (Ef 2:13–14). Amikor az Isten üdvtervének ezt az oldalát is felismerték az antiókhiai hívők, egyszerre missziós központtá vált az a gyülekezet az egész világ számára, és innen indult a pogánymisszió.
A 19. vers azonban úgy vezeti be ezt a szakaszt, mint egy felkiáltójel, mint egy figyelmeztetés. A keresztyének az üldöztetés következtében jutottak el Antiókhiáig, hogy ott is hirdessék az evangéliumot. Ha nem lett volna ez a helyzet, ott maradtak volna Jeruzsálemben, örülve egymásnak és a kegyelemnek, amit Isten adott. Pedig az Úr Jézus Krisztus azt parancsolta, hogy menjenek el a széles világra, tegyenek tanítvánnyá minden népet, kereszteljék meg, és tanítsák meg őket mindarra, amit Jézus parancsolt nekik (Mt 28:19–20).
Ez a nagy misszióparancs ma is érvényben van. Előttünk is, ahogyan az akkori hívők előtt ott áll a végtelen missziómező. Ne kelljen Istennek egy üldöztetéssel kimozdítania minket ahhoz, hogy elmenjünk és hirdessük az evangéliumot minden embernek!