Az Emberfia „saját világába jött”. Vele „elközelített az Isten országa”. Hatalmas volt beszédben (Mt 7:29), hatalmas cselekedetben (Mt 21:23) – mindhiába (?). Milyen fájdalmas. Hiába a csodák Messiásra mutató jelei. Hiába minden igyekezete (Lk 13:34) – mindezek dacára: „az övéi nem fogadták be őt” – „nem ismerték fel meglátogatásuk idejét.” És Jézus, mint tökéletes ember, sír. Siratja Jeruzsálemet (jelenét és jövőjét), mert sorsa megpecsételtetett. De amikor a „rablók barlangjává tett” templomról van szó, mint Isten Fia, jósága és őszintesége szigorával tesz rendet: „kötélből ostort fonva” megtisztítja a templomot. Mert az csak „imádság háza” lehet. Cselekedete: ítélet és igénybejelentés – mindkettő a templom állapotára és rendeltetésére vonatkozik. És ez már minket is érint. Mert ez már üdvösségi kérdés. Pál is ezért kérdezi – féltő figyelmeztetéssel: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3:16) Mert ahol Ő „szállást vett”, ott többé ne legyen helye a megszentségtelenítésnek!

A te „belső szobádat” milyen állapotban találja ma az Úr? És az imaházatokat? …Könyörögjünk: „Tiszta szívet teremts bennem Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt 51:12)