Pál emberileg nézve kilátástalan helyzetből írja levelét Timóteushoz: „nemsokára megáldoztatom” – olvashatjuk a rész elején. Közeledik második fogságának a vége, ahol a mártírhalállal kell szembenéznie. Első védekezése alkalmával az emberek elhagyták. Többek között ott volt Démás is, akiről az van feljegyezte, hogy „ehhez a világhoz ragaszkodott” (2Tim 4:10). Pál azonban sem a világhoz, még az életéhez sem ragaszkodott, de egy valamihez annál inkább: az evangéliumhoz, hogy teljesen elvégezze annak hirdetését. Tudatában volt annak, hogy az ige szólása átmenetileg ezen a földön szenvedéseket szülhet, az életébe kerülhet, de az örökkévalóság várományosaként bízott az Isten szabadításában (2Tim 4:18).
Amikor odaszánjuk magunkat az Isten munkájának végzésére, soha nem kell félnünk az elhagyatottságtól. Emberek lehet, hogy cserben hagynak minket, megcsalnak és csalódást okoznak, de Isten mellénk áll. Megerősít, hogy küldetésünket és feladatunkat betöltsük. Isten hű marad ígéretéhez: „nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged” (Zsid 13:5b).