Ha megvizsgáljuk a szövegkörnyezetet, megfigyelhetünk egy csodálatos folyamatot. Az előző szakaszban az Úr Jézus Krisztus van bemutatva. Ő „az Isten ama Krisztusa”, aki győz a gonosz felett, és megváltást hoz. A következő szakaszban pedig az Úr Jézus megdicsőüléséről van szó.

A mi földi vándorlásunk célja nem más, mint a megdicsőülés. Az ide beékelt szakasz bemutatja azt az utat, amely elvezet e célhoz. A kijelölt öt igevers kiemeli, hogy milyen legyen a keresztyén ember. Keménynek tűnő kép ez: szó van keresztről, az élet elvesztéséről, önmegtagadásról, vallástételről, bátorságról. Az Úr Jézus ki akarja emelni az embert valamiből, majd arra az útra helyezni, ami az élethez, az áldáshoz vezet, ugyanakkor oltalmat is ad.

Az Úr Jézus Krisztus követésének megvannak a meghatározott szabályai. Az első dolog, ami alapvető, az önmegtagadás. Krisztus ezt nemcsak egyes hívőktől várja el, hanem minden hívőtől, minden keresztyén embertől, aki tanítványának vallja magát! Egyesek talán azt gondolják, hogy az önmegtagadás csak az Úr szolgáira érvényes, a lelkipásztorokra, a presbiterekre, gyermektanítókra, nekik kell erre jobban odafigyelniük. Miért kell ezt komolyan venni? Azért, mert ha nincs önmegtagadás, akkor még a földi dolgok tartanak fogva, amiket nem vagyunk hajlandók elengedni. Ha pedig nem akarjuk ezeket eldobni magunktól, akkor nem lesz üres a kezünk Isten ajándékainak elfogadására. Akkor még a régi életünkhöz ragaszkodunk jobban.

A 26. versben bátorítást találunk a kitartásra is, a vallástételre. A Jézus Krisztus megvallásának örökkévaló következményei vannak. Szolgálatunk, kitartásunk nem lesz elfelejtve. Ha valaki Jézus Krisztusról vallást tesz, akkor arról tesz vallást, hogy Kihez tartozik, hogy Kié az élete. Ne adjuk fel a harcot, tartsunk ki, legyünk bátrak, ne szégyelljük Krisztust! Isten a hűséget áldja meg.