A lelki ember egy életen át tartó tanulással, gyakorlással próbálja az életét helyre, és egyenesbe hozni, hogy olyan hagyaték maradjon utána, hogy hálásak legyenek az örökösök, öröm legyen visszagondolni egy életre, és ne nyűg, szenvedés. Idővel úgyis minden kiderül, jobb, ha helyesen látjuk a Teremtőt, aki az életet adta, Krisztust, aki a tartalmat adta annak. Kitöltötte hittel, bizalommal, engedelmességgel, készített jó cselekedeteket elénk, hogy megéljük a lehetőségeinket.

Ezért van jól meghatározva a cél: hogy Istenbe vessék bizalmukat. Nagy segítség lesz számukra, ha mi elmondjuk nekik mindazt, amiket hallottunk és tudunk: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt. Mert van tapasztalatunk. Lehet, hogy keveset beszélünk róla, lehet, hogy nem jól, nem jókor. Beszélni kell róla örömmel, hálával, gyakran. Arról, amit megéltünk, ami el nem veszhet. Sokat hallottunk az Istenbe vetett bizalomról, de vajon mennyire használtuk azt, mennyire érvényesítettük a saját életünkre? Manapság gyakorlat, hogy egy új munkahely betöltésekor életrajzot kérnek, és egy ajánlólevelet a volt munkaadónktól, ahol minősítéseket kapunk: jól teljesített, figyelt a munkaadóra, minden rendben volt vele, vagy esetleg mást: önfejű volt, engedetlen, lusta.

Minden Isten elé kerül. A kegyelem elég az üdvösségre, de nagyon lényeges, hogy milyen „lábnyomot” hagyunk magunk után: feledhetőt vagy tartósat. Milyen az életünk? Most mi beszél belőle Isten hatalmas dolgairól? Tanulunk a hibáinkból és változunk, ha kell? Kérjük Urunkat, hogy vezessen minket, és beszéljünk Róla igaz örömmel!