Az előző részekben arról beszél az Úr Mózes által a néphez, hogy mit ne tegyenek, mi tette tisztátalanná a környező népeket. Ebben a részben mást mond: Mit kell tenni ahhoz, hogy szent (megkülönböztetett, elválasztott) legyen az életük. Mire figyeljenek, mitől lesz szent az életük. Rövid a felsorolás: a szülők tisztelete, a nyugalomnap megtartása, elfordulás a bálványoktól. Áldozat, ami kedves az Úrnak. Látszólag ennyi.

Mi sokszor még ezt is szeretnénk leszűkíteni: lélekben imádni az Urat, de a gyakorlati életben eléggé kizárni annak mindenféle valós megnyilvánulását. Esetleg még másokat vizsgálgatva méregetjük, hogy ki és mennyire tartja magát az isteni elvárásokhoz. Ezekhez értünk, ezt jól tudjuk. De kevésszer nézünk tükörbe: Mi hogyan állunk a szent életben való előrehaladással? Igazából ez az elsődleges és egyetlen szempont, mert Isten mérlegére nem a másokról való véleményünk fog jutni, hanem a saját, csakis a saját életünk. „Hogy nevem ott álljon, csakis azt kívánom” – énekeljük, de ez nem elég. A szépen megénekelt vágyak valósággá kell, hogy váljanak.

Vizsgáljuk meg ma, hogy hol járunk! Senki máshoz nem viszonyítva, csak a tegnapi, tegnapelőtti önmagunkhoz, a szebb napokat megélt énünkhöz. Hol tartunk?