Az ember, főleg míg fiatal, hajlamos a felejtésre. Szereti az életet, élvezettel tölti napjait, gyönyörűséget merít abból, amit birtokol. Örvendezik annak, amit megkíván, és jól él munkájából. Isten ajándéka ez is. De helytelenül sáfárkodik azzal, amit kapott, és közben elfeledkezik arról, akinek nincs. Az ilyennek észhez kell térnie, hogy el ne szakadjon tőle az Úr Lelke.
Prédikátorra van szüksége, hogy segítsen rajta. Emlékeztesse ekképpen: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!” Isten a prédikátort tanítónak, őrállónak szánta. „Népem megvizsgálójává, kutatójává rendeltelek, hogy megismerd és megvizsgáld életét”, mondja a prófétának. Az ilyen látja a láthatatlant, számba tudja venni azt is, ami nincs, ily módon figyelmeztetve mindenkit, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. Végveszély, ha a népnek nem csak apraja-nagyja adta magát nyerészkedésre, hanem prófétái, papjai is mind hamisságot művelnek.
Hogy ebbe a kísértésbe ne essen, hadd arasson hát a lévita is földi javainkból, ha nekünk oly sok lelki javakat vetett.