A fenti igeszakasz egy önigazult, elbizakodott ember képét tárja elénk, szemben egy alázatos, egyedül Isten irgalmában bízó emberrel. A farizeus önmagát sokkal jobbnak gondolta a mellette álló vámszedőnél. Meg volt győződve arról, hogy Isten is így látja őket. Jézus azonban másként ítélte meg a helyzetet.
Mindketten imádkozni mentek a templomba. A farizeus magában felsorolja azokat az erényeket, amelyekről azt gondolja, hogy általuk kiérdemeli Isten jótetszését. Magát elbizakodottan a vámszedővel hasonlítja össze, aki szerinte messze elmarad a vallásosság tekintetében. A vámszedő méltatlanságának tudatában Isten irgalmáért könyörög. Tudja, hogy bűnös, és nincs semmi érdeme arra, hogy Isten meghallgassa imáját. Nem lát magában semmi jót, egyedül Isten irgalmára hivatkozik. Az ő imáját kedvesen fogadta Isten, a farizeusét nem. Miért? Mert „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja” (Jak 4:6).
Tanuljunk meg Dánieltől alázattal, Isten irgalmában bízva imádkozni, hogy imáink meghallgattatásra találjanak: „nem a mi érdemeinkben, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük színed elé könyörgéseinket” (Dán 9:18).