Jób könyvét olvasva azt a megrendítő igazságot ismerjük fel, hogy még az igaz ember is szenvedhet. Elterjedt ugyanis az a felfogás, amely szerint azért szenved valaki, mert bűnt követett el, illetve bűnt tűr meg az életében, bűnös életet él. Hiszen Jób barátainak is az volt a véleménye, hogy Jób szenvedései valamilyen rejtett bűnére vezethetők vissza. Ezzel szemben Jób az ártatlanságát igyekezett igazolni. Még Istennel szemben is úgy vélte, hogy nem szolgált rá a sok szenvedésre: „Nem sírtam-e, ha valakinek nehéz napja volt? Nem volt-e lelkem szomorú a szegény miatt? Bizony, jót reméltem, és rossz jött. Világosságot vártam, és sűrű homály jött” (Jób 30:25–26).
A könyv végéhez érkezve azt látjuk, hogy Jób megalázkodott a mindenható Isten előtt, és teljes bűnbánatot tartott. Szavai az Istennel megbékélt ember boldogságáról tanúskodnak. Nagyon érdekes megfigyelni azt is, hogy még mielőtt szenvedéseinek miértjére bármilyen választ kapott volna, és valóságos szenvedéseitől megszabadult volna, istenfélelmét – amelyhez olyan rendületlenül ragaszkodott – végképpen bebizonyította.
Jób bebizonyította a sátán vádjaival szemben, hogy igenis van önzetlen istenfélelem.