„Mert mi jut az embernek mindabból, amit fáradsággal és teljes odaadással szerzett a nap alatt?” „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127:2). Ez a két igevers az Istenbe vetett hit és bizalom áldására mutat. Nem érdemes fáradságosan dolgozni, jól élni istenfélelem nélkül. Ha szívünkben ott van az Isten félelme, az imádat, tisztelet és szolgálat, akkor Ő gondot visel rólunk, megáldja kezünk munkáját, értelmet ad földi életünknek. A prédikátor belátja, hogy Isten kezéből van az áldás. Keresve az élet értelmét, rájön, hogy bármilyen ügyes, okos, tehetséges is az ember, a földi élet javainak megteremtése hiábavalóság. De nem hiábavaló, ha isteni gondviselésnek tartjuk a földi javakat, ha hálát adunk értük, mert minden jó adomány Istentől származik.
Az ember törekvése, igyekezete, amivel gyűjt és alkot, hiábavaló és rossz dolog, mert minden fáradozása mellett előbb-utóbb másvalaki fogja élvezni ennek a hasznát. De Isten művei örökkévalók, ereje, bölcsessége, kegyelme, hűsége örök és dicséretre méltó. Jó az Ő félelmében élni, rá figyelni, csodálni, dicsérni, és igéjét követni. Isten a gondviselőnk.