Alapigénk a 7. rész összegzését tartalmazza. Itt Pál világossá akarja tenni olvasói számára, hogy amíg a földi testben élünk, addig kettősségben élünk. Egyrészt a Szentlélek által megelevenített belső ember a jó cselekvésére ösztönöz. Másrészt a bűn ereje a testi kívánságokon és vágyakon keresztül a rossz gyakorlására serkent.
Ebben a szakaszban Pál saját magáról beszél: „Azt… találom magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni” (21.v.). Pál nem azt mondja, hogy nektek, római keresztyéneknek szembe kell néznetek ezzel a kettősséggel, hanem érett hívőként felismeri, hogy neki személyesen is harcolnia kell ezzel. Amikor a bűn erejéről beszél, nem mérsékeli a hatását, hanem erős szavakat használva rámutat, hogy a bennünk lakó gonoszság állandóan lesben áll, és keresi az alkalmat, hogy bűnbe sodorhasson.
Ebben a helyzetben kiált fel az apostol, és vallja meg, hogy még megváltottként is egy nyomorult ember, aki Krisztus szabadítására szorul. Ez az a pont, ahova eljutva minden keresztyén teljes egészében értékelni tudja Isten kegyelmét.