Igehely: 1Móz 28:10-22; Kulcsige: 1Móz 28:12 „És álmot látott: Egy lépcső állt a földön, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.”
Úgy véljük, hogy az Istennel való közösség záloga az, ha kedve szerint élünk. Ám mit remélhetünk akkor, ha előfogott minket valami bűn, bajt és kárt okoztunk embereknek, szégyent hoztunk az Úr nevére? Akkor kire számíthatunk? Emberekre aligha, a bűnt gyűlölő Istenre még kevésbé… Vagy talán mégis?
A megcsalt bátyja elől rossz lelkiismerettel menekülő, holtfáradt Jákób a Biblia egyik legszebb prófétai álmában részesül. Már az égig érő, angyaljárta létra haladási irányában is üzenet rejlik. A magát elhagyottnak vélő ősatya ebből felismerheti, hogy eddig sem volt társtalan, hiszen láthatatlan kísérői most már látható lényekként mellőle indulnak el fölfelé… De ennél is lényegesebb, hogy ott van az Örökkévaló: „Odafönt… az ÚR állt”. Jó Atyánk ugyanis nem a vétkező vesztét kívánja, hanem azt, hogy helyreálljon, éljen. Az úttévesztő Jákóbnak, és az Úr Jézus ítéletre eljöveteléig minden bűnösnek ezt üzeni: „veled vagyok… nem hagylak el”. Megtérhetsz! Élhetsz!
„A szívemet átadom én, / Ó, nézd, leteszek mindent lábad elé! / Mi nélküled benne volt, kár és szemét. / Uram, szívemet átadom én” (HH 46).