Nagyjából tízéves lehettem, amikor a szüleimmel egy számomra akkor nagyon nagynak tűnő bevásárlóközpontba mentünk el. Ahogy haladtunk a sorok között, édesapám megkért, hogy maradjak a kosár mellett addig, amíg elmennek kiválasztani valamit. Ott álltam és nézelődtem. Hosszú másodpercek után szem elől vesztettem a szüleimet. Nem tudtam, hol vannak. A szívem elkezdett hevesen verni, a fejemet kapkodtam egyik irányból a másikba. Amikor már a teljes kétségbeesés szélén álltam, megláttam édesapám integető kezét. Életünk során sokszor kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor azt gondoljuk, hogy Isten elhagyott. Egy betegség, egy veszteség, egy próba. Ma reggel, ahhoz hasonlóan ahogy édesapám integetett, hogy itt vagyok, ugyanúgy az Isten most megszólít, és azt üzeni, hogy itt van veled. Bármi történik, ő tud a helyzetedről, és az teljesen az ő irányítása alatt van. Ez arra kell, hogy késztessen, hogy bízz Istenben. Ahogy ez a nagyon szép ének mondja: „Istenben bízom, bárhol is legyek.” Talán felteszed a kérdést: Miért bízzam benne? „Bízom benne, tudom ő gondol rám, sivár hegyormon, sötét éjszakán. Bár vihar dúl, megőriz ő, Mennyei Atyám gondol énreám.”