Jézus személye olyan gazdag! Sorolhatnánk oldalakon keresztül, hogy kicsoda Jézus, milyen tulajdonságai vannak, mit tett a világért, de még akkor is csak a felszínen kapirgálnánk. A kijelölt igeszakasz is arra szolgál, hogy még jobban megismerjük Őt.

A Messiás egyben apostol és főpap is. Apostol, mert Istentől küldetett, és az Ő üzenetét hirdette, valamint főpap azért, mert közbenjárt értünk az Atyánál. Az Atyaisten volt a megbízója, akihez hűséges volt a végsőkig. Nem tántorodott el feladatától, és egy pillanatig sem tévesztette szem elől a célt, amiért küldetett. Az ige Mózest is megemlíti, aki szintén hűséges volt a rá bízott Izráelhez, és nem hagyta el őket a legnehezebb időkben sem. Krisztus dicsősége azonban nagyobb a Mózesénél. Nem is csoda, hiszen a királyok Királyáról van szó. Senki sem méltó több és nagyobb dicsőségre, mint Ő. A Szentlélek is mindig Őt világítja meg, Őt dicsőíti. Egyszer valaki megkérdezte egy lelkipásztortól, hogy Isten nem egoista azért, mert állandóan a saját dicsőségével foglalkozik? A lelkipásztor megkérdezte tőle, hogy „Miért? Szeretnéd, hogy inkább a te dicsőségeddel foglalkozzon?”

Ne csodálkozzunk azon, ha az igében egyre-másra csak Jézus lényét látjuk felragyogni. Egyedül Ő méltó arra, hogy dicsőségben részesüljön. Dicsőségének okai megszámlálhatatlanok. Az igeszakasz azonban kiemeli, hogy Ő azért méltó nagyobb dicsőségre, mint Mózes, mert Mózes csak szolga volt a házban, Jézus azonban Fiú. Az akkori ember, aki keleti kultúrában nőtt fel, szolgákkal a házban, világosan látta a különbséget szolga és fiú között. A szolgát azért tartották, hogy feladatot teljesítsen. Nem részesült örökségben, tiszteletben vagy különleges bánásmódban. A fiú azonban örökös volt, a ház urának a leszármazottja. Őt megbecsülték, tisztelték, és neki szolgáltak.

Annak ellenére, hogy Jézus fiúi méltósággal rendelkezett, mégis megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Szolga-Király lett értünk, hogy mi fiakká válhassunk. Méltó arra, hogy egy örökkévalóságon keresztül magasztaljuk Őt.