Megragadóan, sok költői kifejezéssel írja le Dávid egyik felejthetetlen, de kemény élményét. Hogy mi lehetett a pusztulás gödre és a sáros fertő, nem tudjuk. Talán betegség vagy kilátástalan harci körülmény, netalán egy újabb családi perpatvar? Viszont figyelemre méltó ebben a helyzetben Dávid magatartása. Jogosan állíthatjuk, hogy az egész folyamat alapja az őszinte baráti bizalom Isten személyében. Dávidnak zsenge korától kezdve az Úr volt a bizodalma, ezért fordul most is hozzá, és nem a kevélyekhez, akikben már csalódott (5.v.). Ez a bizalomra épülő folyamat – Dávid esetében, de a miénkben is – türelmes várakozással kezdődik, ami nem semmittevésben nyilvánul meg, hanem a szív kiáltásában (2. v.). Bízz, várj, kiálts, aztán ismét bízz, kiálts és várva várj! Közben folyamatosan átéljük bizalmas Urunk hozzánk hajolásának valóságát (2.v.). És ez a megtapasztalás felülmúlja a fizikai sáros fertőből való megszabadulás örömét is. Az első alapvető szükséglet, a második csak ráadás. Végül hirdessük új szívvel és új énekkel, hogy nincs Istenhez hasonló bizalmas Barát, aki megszámlálhatatlan sok jót tesz velünk.