Mennyi ének szól az Isten magasztalásáról és dicséretéről! Olyan sokszor énekeljük, imádkozzuk, gyülekezeti alkalmakon áhítatos szívvel elmondjuk, hogy dicséretre és magasztalásra méltó Urunk van. És ez igaz! Méltó erre! De most arra hívok mindenkit, hogy egy hétig különösen figyeljen oda arra, hogy a hétköznapi életben, a munkatársak, barátok, ismerősök körében ezt a fajta magasztalást hogyan teszi.
Tesszük? Hányszor van, hogy tehetnénk, de hallgatunk? Hányszor van az, hogy nemhogy magasztalnánk és dicsérnénk Őt, de helyette panasz van a szánkon? Ha valakinek kimondhatatlanul nagy öröme van, akkor úton-útfélen arról beszél. Amikor gyermek születik egy családba, azt közöljük a fél világgal, akár élőszóban, akár a szociális hálón: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Mt 12:34b).
Én a teremtett világ szépségeiben nagyon tudok gyönyörködni, és sokszor beszélek is a körülöttem lévőknek egy-egy érdekes biológiai csodáról. De ahhoz, hogy a Teremtőt dicsérjem, azt is hozzá kell tennem, hogy mindezt a szépet neki köszönhetjük. Hogyan épül be a hétköznapi beszédedbe az Úr dicsérete?