Igehely: Lk 18:9–14 Kulcsige: Lk 18:14 „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
A vámszedő imádsága alázatos imádság volt, míg a farizeusé büszke és öntelt. Később, a gyermekek példája is az alázatról tanít (18:15–17), és a gazdag ifjú történetében is alázatra szólít fel az Úr (18:18–30). Ahhoz tehát, hogy valaki követhesse Jézust, meg kell aláznia magát. A farizeus itt nem is igazán imádkozott, hanem inkább dicsekedett Istennek azzal, hogy ő mennyi bűnt nem cselekszik, amiket mások bezzeg elkövetnek. Ezen kívül felsorolja, hogy mennyi mindent tesz, amit sokan mások nem tettek. Nem az volt a baj, hogy ezeket megtette, hanem az, hogy ezekben bízott. Ma is sok hűséges és adakozó ember van, és ez jó. De baj az, ha a hűségükben és adakozásukban bíznak, és elvárják, hogy Isten ezért áldja meg őket. A vámszedő a lehető leggonoszabb embernek számított abban az időben. Ő épp az ellentétje a farizeusnak. A lakosság mélyen megvetette a vámszedőket, mert árulók, önzők, kapzsik és harácsolók voltak. De felment a templomba imádkozni, mert vádolta a lelkiismerete. Terhelte a lelkét mindaz, amit jogtalanul elvett. Kihez fordulhatna bűnének terhével? Csakis Istenhez. Úgyhogy, megalázva magát ő is imádkozott. Nem mert feltekinteni sem. Ő nem bízhatott a saját jóságában. Irgalomért esedezett. És megigazult, mert Isten az alázatosoknak kegyelmet ad (Jak 4:6). „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 4:16).