Talán nem tévedünk, ha Dávid király tanácsadóinak tulajdonítjuk a zsoltár első három vers tartalmát. Tanácsaikból pedig pánikkeltést érzékelünk, mintsem belső nyugalmat. Ezért sem mindegy, hogy mit hallgat az ember és hogyan dönt. A 4. verssel megváltozik a zsoltár lelkülete, hisz itt már Dávid gondolatait halljuk. Nem a kétségbeesett menekülés hangjára hallgat (1b.v.), hanem a megalapozott bizaloméra. De mire épül az igaz, istenfélő ember bizalma? Csupán megérzésekre, melyek legtöbbször szalmalángnak bizonyulnak? Dávid bizalma egyedül Istenre épült, hisz tudta, hol van Isten, mit tesz, milyen Isten és mit ígér Ő? Dávid hitte – és nekünk is hinnünk kell – hogy Isten mindig a trónon van, vagyis mindenek fölött uralkodik, és semmi sincs, ami meglephetné és felülmúlná őt. Dávid belső békességét az a tudat is őrizte, hogy Isten szeme mindent lát, és átvizsgálja az igazak és gonoszok szándékait; meg az is, hogy Ő gyűlöli az álnokság kedvelőit, de szereti az igaz szívűeket. Megragadó ígéretet kapnak a Dávidhoz hasonlóan igaz hívők: meglátják az Úr arcát. Nemcsak majd az örökkévalóságban, hanem már most, a pánikkeltés idején is. Erre épül a mi bizalmunk!