Pál apostol azzal kezdi ezt a szakaszt, hogy „annak okáért”, vagyis „mivel tehát”, amellyel az új igazságot mint következtetést mutatja be, összegezve mintegy az eddig elmondottakat. A 8. és 12. részben is így cselekszik.
„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel”. Ez azt jelenti, hogy amnesztiát, felmentést kaptunk a halálos ítélet alól. Azért lett ez lehetséges, mert valaki más kifizette helyettünk a büntetést. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5:21). Nekünk nincs saját igazságunk, még a legjobb szándék esetén sem: „Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha” (Ézs 64:6). Csakis úgy lehetünk igazak Isten előtt, ha Ő igaznak fogad el bennünket a Jézus Krisztus áldozata által. A nekünk tulajdonított igazságot nem lehet kiérdemelni, mert az kegyelemből van. A megigazulás folytán Isten a bűnös embert igaznak látja, nem ítéli el, hanem felírja nevét az élet könyvébe, mert Jézus magára vette bűnei büntetését. „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk” (1Pt 2:24).
Ez a megigazulás csakis hit által lehet a miénk. A hit az a kéz, amely kinyújtva elfogadja Istennek ezt az ajándékát. Így most már békességünk van: kibékültünk Istennel, és békességben élhetünk egymással. Harmonikus és rendezett kapcsolatunk lehet önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel is. A megigazulás megszentelődést eredményez. Mindkettő elengedhetetlenül fontos az üdvösséghez: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12:14). A megigazulás egyszer s mindenkorra megtörtént, de a megszentelődés egy életen át tart. A megigazulás a hívőért történt, a megszentelődés pedig a hívőben megy végbe. Egyik láthatatlan, a második látható. Egyikhez nincs hozzájárulásunk, a másik pedig sírig tartó harcunkba kerül. A megigazulásban nem lehet növekedni, mert az kezdettől fogva száz százalékos, de a megszentelődésben növekedni lehet (Róm 13:11).
Ebben a kiváltságos állapotban dicsekszünk is, de nem magunkkal, hanem azzal, amit az Úr tett velünk. Itt a dicsekedés örvendezést jelent. Élő reménységünk van, amely túlmutat a halálunkon is: Krisztus visszajön, miénk a menny, az üdvösség, az örök élet, a megváltás. Képessé tesz bennünket arra is, hogy a megpróbáltatásokban is örvendezzünk. A világ gyűlölte Jézust, és gyűlöli az Ő követőit is, de a próba állhatatosságot és kipróbált jellemet szül. Mutatkozzon meg bennünk a Szentlélek munkája ilyen módon!