Milyen furcsa: Jézus leül a persellyel szemben, és nézi az adakozókat. Igen zavaró lenne, ha a lelkipásztor vagy a pénztáros ezt tenné. Pedig az Úr Jézus mindig nézi, hogy mit és hogyan adunk. Mit lát? Igen, a fölöslegünkből nagylelkűbbek vagyunk nemcsak az adakozásban, hanem a segítségnyújtásban is. Mert meg sem érezzük. Egészen más a helyzet, amikor alig van valamink. Amikor semmink sincs. Isten tanít, hogy úgy adakozzunk, hogy közben mi ne kerüljünk szükségbe (2Kor 8:11–14). Ez az általános elv igaz, de vannak helyzetek, amikor másképp kell tennünk.
Hogyan tudta mindenét odaadni az özvegyasszony? Ilyen áldozatra a szeretet, a hála visz, és az a hit, hogy Atyánk gondoskodik rólunk is. A szükségem sem lehet gát abban, hogy adjak Istennek, a bajbajutottnak.
Adakozásomat nézve a „fölösleg-mintát” látom, nem az özvegyasszony szeretetét, háláját és hitét. Ezért azt kérem – lehet te is –, hogy ezt a hármast újítsa meg bennem, mert a szívem így lesz nagylelkű. Amikor Istenünk késztetésének engedünk, átélhetjük a belső szabadságot és örömet, amit nagylelkűségünk nyomán ad. Azt is sokszor megtapasztaljuk, hogy Atyánk kamatostól fizet.