Pál imádkozott tegnapi igénkben, János viszont bennünket tanít imádkozni. Isten jelenlétében szembesülünk önmagunkkal. Az Ószövetségben is látunk ilyet. Ézsaiás akkor értette meg, hogy bűnös, amikor Isten jelenlétébe került. Egyikünk sem mondhatja, hogy elérte a teljességet, senki sem bízhat önmagában, hiszen „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10:12).
„Ha megvalljuk…” Megváltottként is gondolunk, mondunk vagy követünk el olyan dolgokat, amelyek nem kedvesek Istennek. Ez az állapot alázatra int, és közelebb vihet hozzá, mert mindezeket megvallhatjuk az Úrnak. Az is igaz, hogy „nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8:1), viszont a bűnös természet halálunkig ott van velünk.
Milyen nagy a kegyelem, hogy Krisztus áldozata nagyobb esendő természetünknél, és erőt ad a megvalláshoz. Csendesedjünk el ma reggel, és kérjük az Urat, juttassa eszünkbe mindazt, ami bűn az életünkben, és a Szentlélek adjon erőt ezeket megvallani, elhagyni. Az ígéret áll: Istennél kész a megbocsátás, helyreállítás, megtisztítás.