Igehely: 1Móz 47:7–12 Kulcsige: 1Móz 47:7 „József apját, Jákóbot is bevezette, és odaállította a fáraó elé. Jákób áldást mondott a fáraóra.”
Két ember találkozását látjuk. Az egyik a fáraó, ereje, hatalma teljében, a másik Jákób, élete vége felé, bizonytalan, remegő lábakon. Egyik birodalmának élén, a másik hontalanul. Összetört, legyengült emberként áll Jákób a fáraó előtt. Semmije sincs – és mégis ő mond áldást. Honnan veszi ezt, miből ad, miből fakad lelki ereje? Hogyan lehetséges, hogy megfordult a helyzet: nem Jákób áll a fáraó előtt, hanem inkább a fáraó Jákób előtt? A titok kulcsa Isten maga, aki Jákóbot vezette küzdelmes és keserves életében, bár tele volt hibákkal, bűnökkel, csalásokkal, hamisságokkal. Mégis övé lett a hűséges és kegyelmes Isten áldása, és ő az, akinek ezt az áldást tovább kell adnia.
Isten az ígéreteit megtartó, hűséges Úr. Szava egy életen át irányítja, formálja és gazdagítja a Benne bízókat. Ígéretét még a halál sem semmisíthette meg, hiszen a mindannyiunknak megígért gyermek Jézus Krisztus, akire József története is mutat. Ő eljött, a kereszten meghalt, harmadnapon feltámadt, él örökké.
Ezért „áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban” (Ef 1:3).