Akik az életük felén már túl járnak, tudják, hogy az idő felbecsülhetetlen ajándék. Fiatalon még nem érezzük az idő súlyát, nem érzékeljük közelinek az elkerülhetetlen véget. Csak később értjük meg, hogy a legnagyobb kincsünk nem az anyagi javakban, hanem a szeretetben és a kapcsolatokban rejlik. Amikor fogy az idő, a hiányérzet fokozódik, az elmulasztott pillanatok egyre nagyobb erővel nehezednek ránk.
De mit tehetünk, ha a múlt terhel és vádol a mulasztás? A hátralévő időt még mindig értékesen tölthetjük: szeretteinkkel lehetünk, új élményeket gyűjthetünk, és nyomot hagyhatunk a világban. A lényeg: ne hagyjuk, hogy a múlt fogságba ejtsen minket, de tanuljunk a hibáinkból! A szeretet legyen a vezérfonalunk, és töltsük az időt azokkal, akik igazán fontosak nekünk!
Az érett kor a hiányosságok beismerésének és a szeretetben való növekedésnek az ideje. Ahogy egyre jobban felismerjük a korlátainkat, nyitottabbá válunk a mások elfogadására és az együttérzésre. A gyermekkor naivitása a felnőtté válással bölcs alázattá érlelődik és a leglényegesebb dolgokra összpontosít, ezek pedig a hit, a remény és a szeretet, közülük pedig a legnagyobb a szeretet.