Isten, aki „önmagát megalázva tekint szét mennyen és földön” (Zsolt 113:6), úgy döntött, hogy láthatóvá teszi magát az emberek számára. Meg akart mutatkozni, de nem hegyeket rengető, káprázatos teofániában, hanem felsíró kisgyermekben; emberben, akinek a mező vadjaival ellentétben nincs hová fejét lehajtania. Ostorcsapások alatt felhasadó bőrben, ártatlan vér patakjában, haldokló végső leheletében akarta magát, a szeretet teljességét megmutatni. Isten, aki „önmagát megalázva tekint szét mennyen és földön” alászállott, hogy minket, akik hiszünk Őbenne, felemeltetésekor magához vonzzon. Ha Jézus Krisztusban nem mutatta volna meg magát, magunkat sem láthattuk volna meg úgy, amilyenek valójában voltunk: eltorzult képmásként, harag alatt, elveszetten. Ha nem láthattuk volna meg magunkat, sem Őt, végképp elvesztünk volna. De így, hogy testben közénk jött, és a megváltásunk nagy művét elvégezte, a láthatatlan Isten képe lassan-lassan visszatükröződik életünk folyamatosan tisztuló, örök aranyában.