Dániel komoly hozzáállással, megfontolással imádkozott, Isten orcáját keresve, szívét felkészítve. Isten könyvét értékelve, tanulmányozva: „teljesítsd a te Igédet, melyhez reménységet adtál… tégy úgy, amiképp szóltál.” De tanulmányozta népe történelmét is. Érdekel-e minket Isten országának ügye, népének sorsa szerte a világon? Imája mély alázatból fakadt – az önigazságnak nyoma sem volt benne: „nem a mi igazságunkban bízunk, mert vétkeztünk.”
Szíve Isten dicsőségéért hevült – nem a népe vagy felekezete dicsősége motiválta. Egyre buzgóbban, hevesen, Lélekkel imádkozott. Valódi zörgetés volt ez: Ó, Uram, hallgass meg, bocsáss meg, cselekedj a te nagy nevedért! Értelemmel mondott ima is volt, nemcsak Lélekkel. A próféta valósággal érvel imájában. Istennek tetszik, ha színe előtt így érvelünk: „a Te dicsőséged forog kockán, ez a Te néped, melyet megváltottál… ne vesd el örökségedet, Önmagadért!” Bizalomteljesen szól, nem úgy, mint rettegő rabszolga, hanem mint aki teljes szívvel bízik a felséges Isten kegyében: „Ó, én Istenem!”
Uram, taníts minket is imádkozni!