Igehely: Péld 26:20-23 „Ha elfogy a fa, kialszik a tűz, ha nincs rágalmazó, megszűnik a viszály. A szén parázslik, a fa lángol, a viszálykodó ember pedig perpatvart szít. A rágalmazó szavai, mint a jó falatok, behatolnak a test belsejébe. Az ezüstmáz bevonja az agyagedényt, a sima ajak pedig a gonosz szívet.”
„Sok beszédben elkerülhetetlen a vétek” (Péld 10:19). „A beszéd kezdete butaság, a vége szörnyű ostobaság” (Préd 10:13). Van, hogy valaki csak mondja, mondja. Mivel nem akarjuk megbántani, végighallgatjuk, de az eszünk máshol jár. Olyan is van, hogy „csak tudnánk, mi a baja?” Mert hallgat. Még a szeme se árulja el, hogy mi bántja.
Hányféle szavunk van? Hányféle hallgatásunk? Gyógyító és betegítő, bátorító és lehangoló, vidám és szomorú, jó és gonosz. Ám többet hibázunk meggondolatlan szavainkkal, mintha csendben maradnánk. Kifecsegjük a titkokat, mert szeretnénk jól értesültnek látszani. Elmondunk magunkról dolgokat, amik csak a titkos kamránkba valók. Belefolyunk vitákba, pedig semmi értelme. Eldicsekszünk, hogy kikért imádkozunk, de az is csak Istenre tartozna. Beszédkényszerünkkel tisztában se vagyunk.
Hol születnek a szavaink? A tévé előtt, a baráti társaságban, vagy csendben az Úr jelenlétében? Hisz a szív teljességéből szól a száj (Mt 12:34). Ismerjük az Isten előtti csendességet? Korunk nem csend-párti. Ha hirtelen csönd támad, szinte megijednek. Pedig bölcsen szólni, és bölcsen hallgatni akkor tudunk, ha kezünkbe vesszük Bibliánkat, megértjük, amire tanít, és odaállunk annak a mértéke alá.