John Knox, a 16. században élt híres skót reformátor a János evangéliuma 17. fejezetét a Szentírás temploma szentek szentjének nevezte. Ebben a részben látható az, ahogy Jézus Krisztus mind közelebb kerül a halálához. Miután Krisztus a tanítványoknak beszélt az eljövendő eseményekről és az Atyáról a felső szobában, most az Atyához szól imádkozva a tanítványaiért. Nem azért imádkozunk, hogy mi befolyásoljuk Istent, hanem azért imádkozunk, hogy Isten befolyásolhassa a mi életünket ezen a földön. Jézus így imádkozott: „dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged.” Itt Krisztus nem követelőzik, hanem inkább arról beszél, hogy kész mindent megtenni azért, hogy Isten nevére dicsőség szálljon. Annál is mélyebb ennek értelme, mivel tudjuk, hogy Krisztus útja a megdicsőüléshez a halálon keresztül vezetett. Ő azonban ezt is vállalta, engedelmeskedve az Atyának.
Amikor megszólítjuk Atyánkat, mi az, ami először eszünkbe jut? A sok kérés, a sok panasz, vagy pedig az, hogy adjon erőt arra, hogy mindent aszerint tehessünk, ami által neve megdicsőülhet az életünkben? Vigyázzunk, hogy imádkozásunk ne önközpontú, emberközpontú, hanem Istenközpontú legyen!