Igehely: 2Móz 34:5-9; Kulcsige: 2Móz 34:6 „Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!”
Az Ószövetségben gyakran találkozunk Istennek olyan neveivel, megszólítási formáival, amiket emberek istenélményük után mondtak, rácsodálkozva Istenre, kiemelve azt a tulajdonságát, amit megtapasztaltak, például: „Az Úr az én hadijelvényem” (2Móz 17:15); „Az Úr a békesség” (Bír 6:24); „Az Úr az én kősziklám” (Zsolt 144:1). A kijelölt szakaszban viszont Isten önmeghatározásával találkozhatunk, ami a zsidók számára Isten jellemének a lényegét jelentette.
Mózes a közelmúlt terheivel áll Isten jelenlétében a 34. részben – a nép a bálványimádás bűnébe esve, a kőtáblák összetörve –, várja Isten kijelentését. Ha őszinték vagyunk, sokszor mi is így állunk Isten előtt. Tisztában vagyunk azzal, hogy megérdemeljük a büntetést. A mi szerető Atyánk ilyenkor megmutatja nekünk azt, hogy Ő irgalmas és kegyelmes Isten. Ézsaiás 57:15-ben ezt olvashatjuk: „de a megtört és alázatos szívűekkel is ott vagyok, hogy új életet adjak az alázatos lelkeknek, és új életre keltsem a megtört szíveket.”
Ha megtapasztaltad, hogy irgalmas és kegyelmes az Úr, legyél alázatos, szelíd és szeretetteljes a körülötted levőkkel, tudva, hogy nem érdemből van üdvösséged.