Igehely: Jn 12:12-19; Kulcsige: Jn 12:15 „Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.”
Virágvasárnap féktelen ujjongását vázolja fel János, az evangélista néhány szóban. Először a sokaság reakcióját idézi fel. Aki csak tehette, pálmaágat vágott az útszéli fákról, hogy kifejezze hódolatát az előtt, akit készek voltak királlyá kikiáltani. Eszükbe jutott az ezeréves zsoltár-szöveg és azzal fogadták az ünnepeltet. Örömteli olvasni, hogy a Lázár feltámasztásának szemtanúi is ott voltak a sokadalomban. Ám elszomorító, hogy nem Jézusért magáért, hanem az általa véghez vitt csodáért csodálták.
Másodsorban János, mint tanítvány, hitelesen emlékezhetett arra a bizonytalanságra, amely ellepte őket a nagy örömünneplés láttán. Eddig senki sem figyelt fel a kis csoportra, hisz nem volt ritkaság egy tanító körül gyülekező tanítványok látványa. Azután jön a helyreállító nagy „de”. Miután Jézus megdicsőült, a mennybe távozott, leesett a hályog értetlenkedő elméjükről. A prófécia megelevenedett, a prófétai szó valósággá vált, virágvasárnap ujjongása értelmet nyert.
A nap vesztesei a farizeusok voltak. Lebiggyesztett ajakkal, összehúzott szemöldökkel, dühtől remegő szívvel döbbentek rá: csatát vesztettek ezzel az iskolázatlan, mezei tanítóval szemben.
Jézus megalázkodásának ez a jelenete csak az első lépést jelentette. Szamárháton ülni köznapi dolog volt, nem ilyen ünnepi alkalomhoz illő. Szüleim mesélték, hogy amikor Horthy Miklós, a kormányzó végigvonult Nagyvárad utcáin, gyönyörű fehér lovon ült.
A Megváltó megalázkodásának második lépése: a főpap szolgája minden ok nélkül arcon csapja.
Végül: a kereszt. „Megalázta magát… a kereszthalálig.” Ez volt a mélypont. De lesz még egy „virágvasárnap”! A mennyei jelenések látnoka, János, most a Felkent felmagasztalását írja meg: „És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz… Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket… Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura (Jel 19).” Nem szamárháton, de harci ménen; nem arculcsapva, de csapást mérve; nem keresztre feszítve, hanem dicsőségesen. Ő a mi virágvasárnapi Királyunk!