Az Úr Jézusnak ez a példázata ma reggel kétféle embert, kétféle lelkületet mutat be. Mindketten a templomba mennek, mégpedig imádkozni, és ez nagyon jó dolog. De milyen sok ember nem megy a templomba, imaházba imádkozni! Egy régi ének jut eszembe az Evangéliumi zsoltár c. énekeskönyvből, amit az imaórán énekeltünk gyermekkoromban: „Vajon maradjak-e otthon, ha imára megy a nép? Végezzem-e rendes dolgom, hallván mások énekét?” Most ez a két ember a templomban van, és imádkozik. De hogyan? Kihez? Egyikük szívéből a büszkeség, az öndicséret, saját maga elismerése árad. Felfuvalkodott. Az ilyen lelkületű ember imájára Isten nem felelhet másképp, csak sajnálattal. A másik ember bűnösnek érzi magát, mint aki Isten kegyelmére és irgalmára szorul. Figyeljük meg a magatartását: távol áll, lesütött fejjel (ami a szégyenérzet kifejezése), bűneiért saját magát hibáztatja, nem mást. Az ilyen imádságot meghallgatja a mi Édesatyánk, és az ilyen imádkozót felemeli. Nem úgy megy haza, ahogyan jött, hanem megbékélve, megigazulva, mint aki az Isten közelségében volt.

„Alázat, Uram, hadd lakjon benne, tisztogasd meg minden bűntől lelkem! Nem vagyok méltó és érdemem sincs, de Fiad értem halt, Őrá tekints!” (HH 27/2)