Egy neveket tartalmazó feljegyzést olvastunk, melyet akkor állítottak össze, amikor a nép egy része visszaindult Jeruzsálembe. Ezek az emberek számontartották a származásukat, nem felejtették el, hogy honnan valók. Bár a 70 év nem rövid idő, és ezalatt legalább egy generációváltás is lezajlott, mégis azt olvassuk, hogy még a helyet is tudták, ahonnan származnak, hiszen ki-ki a maga városába tért vissza. Milyen érdekes, hogy a származásuk megőrzése nem merült ki abban, hogy ismerik, de nem tesznek semmit. Amikor felhangzott a hívás, akkor mentek, és a nevük fel lett jegyezve.

Mi is fogságban vagyunk ezen a földön, hiszen várjuk azt, hogy hazamehessünk az Édesatyánkhoz. De nagyon fontos, hogy mi is megőrizzük azt, hogy kitől származunk, és hová tartozunk. Nem elég tudnunk mindezt. Készeknek kell lennünk az életünkkel, a cselekedeteinkkel is megmutatni, hogy Krisztus újjá tett minket. Vajon mire hív Isten ma engem? Mivel mutathatom be azt, hogy hozzá tartozom? Ha hozzá jövök, akkor Ő felírja a nevemet, nem könyvtekercsekre, hanem az élet könyvébe.